Vasárnap van. Délelőtt van. Nyugodt vagyok. Túl egy újabb vizsgán. Hamarosan vége. Jó is lesz, de hiányozni fog az utazgatás... hogy kicsit máshol is legyek.
Vasárnap van. Szomorú vagyok. Sosem érdekelt a Valentin nap, sem a Nőnap. Csak mióta egyedül vagyok az utcán mindig épp azt látom meg, amit nem szeretnék: pasikat egy szál virággal... egy pár épp lép be a cukrászdába...Facebook-on kiírások "Szerelmemtől kaptam Nőnapra.". Tele minden a Nőnappal, virágokkal, szívecskékkel...
Vasárnap van. Gondolkodom. Egyedül vagyok a gondolataimmal. Mi már végeztünk, a mi utunk véget ért... de folyton ír. Nem haragszom, de sosem feledem, amit velem tett. Örökre bevésődött a szívembe. Sosem múló fájdalom ez. Néha úgy érzem minden rendben van, lesz. Megsebzett szív sosem gyógyul. Szívet kellene cserélnem...
Vasárnap van. Sétálni mentem. Hideg van. Fotóztam is. Erdő, madarak, friss levegő... feltöltődtem... azt hittem. Csak abban a pillanatban éreztem jól magam.
Vasárnap van. Délután van. Szomorú nap. Mindig vártam a vasárnapokat, mert pihentem. Lusti napnak neveztük. Sok mindent lehetne ilyenkor csinálni, de semmihez sincs kedvem. Már nem várom a vasárnapokat, várom a hétköznapokat, amikor a munkától fáradtam "hazajövök", fürdök, alszom... másnap meg ugyanez...
Vasárnap van. Sok tervem volt. Mára már semmi, sosem kértem sokat. Azt a keveset is elvette. Most nincs semmim, otthonom se.
Vasárnap van. Sírok. Rájöttem mégis utálom az életem.
/Saját gondolatok/
